Arról, hogyan mentem világgá, és mi mindennel lettem gazdagabb

Két hete volt egy hajós buli Budapesten. Egy srác létrehozott egy facebook eseményt, amire mindenki meghívott valakit, akit hajóról ismert. Olyan volt az egész, mint egy gimis évfolyam találkozó. Rengeteget nevettem, nagyrészt olyan emberekkel, akiket aznap este ismertem meg, mégis az volt az érzésem, hogy nemcsak egy gimibe jártunk, de egy osztályba is. Talán még padtársak is voltunk.
Hajnal 4-re értem haza, tele energiával, és sokadszor is hálát adtam az Univerzumnak, hogy ez az egész megtörtént velem.
Nade pontosan mi is történt velem?

Amikor eldöntöttem, hogy hajón fogok dolgozni

Egyszerűen csak világgá akartam menni. Mondjuk ebben nagy szerepe volt valakinek, akibe évek óta bele voltam zúgva, mint a nagyágyú, de hiába.
Ezt leszámítva se haladt semerre az életem, nem volt munkám, a sulit utáltam, le kellett lépni, nem volt kétség. Olyan messzire akartam menni, amennyire csak lehet, de ahhoz hogy random utazgassak egy hátizsákkal, túl csóró és bátortalan voltam, így ki kelett találnom valamit. Ismertem egy nagyon belevaló, karakán csajt, aki már hajózott. Minden nap más országból csekkolt be, a fotói tele voltak élettel, én is olyanokat akartam.

Eredetileg felszolgónak jelentkeztem, de a közvetítő irodában meggyőztek, hogy legyek inkább fotós. Hogy tudtam-e fotózni? Egyáltalán nem, de ez csak később derült ki. A felvételihez jó angol, meg portfólió kellett, csináltam néhány szép képet az alapból csinos barátnőimről, nem volt nagy ügy.
Aztán a három körös interjú utolsó fordulója előtt egy héttel belesétáltam egy ablakba, és ripityára törtem az orrom. Felhívtam Balázst az irodában, hogy nem tudok elmenni az interjúra,  kórházban fekszem, és úgy nézek ki, mint egy múmia. Azt mondta, mindenképp menjek, mert lehet, hogy nem lesz több ilyen lehetőség az életemben. Végülis igaza volt, mentem. Úgy, ahogy voltam, félig bekötött fejjel, feldagadt szemekkel, kizárólag szájon át lélegezve, az esélytelenek nyugalmával.
Sikerült.
Egy évvel később, már a hajón találkoztam a pasival, aki interjúztatott. Azt mondta, azért vett fel, mert csodálta a bátorságot, hogy egyáltalán emberek közé mertem menni azzal az arccal.

Az utazás

Hurrikán szezon kellős közepén indultam el a mexikói tréningre, két magyar sráccal, majd Miamiban hozzánk csapódott egy ízig-vérig, brit lány is.
Egy járattörlésnek köszönhető dallasi kitérő után, majd két napos késéssel érkeztünk meg Cozumel szigetére. Kilépve a terminálról, arcon csapott a sós-párás karibi levegő, alig tudtam lélegezni. Egy Juan kinézetű fazon várt minket, ő fuvarozott a villába, ahol a tréning már javában zajlott. Juan alig látott ki a szélvédőn a tükörre aggatott rengeteg csilingelő bigyótól. Sosem felejtem el, amikor ráhajtott a Rafael E. Melgarra, és a kisbusz maszatos ablakán keresztül először láttuk meg a Karib-tengert. Tátott szájjal egymásra néztünk, tisztán emlékszem, ahogy csillogott a többiek szeme. A rádióban az Ai se eu te pego szólt, és tudtuk, hogy most valami nagyon különleges fog mindannyiunkal történni.

A mexikói tréning egy álomnyaralás volt. 12 jófej ember, a világ 6 országából fotózni tanult egy full laza dél-afrikai csajtól, aki bögréből itta a tequilát, és “Cheers” helyett mindig azt mondta: “To Life!”. Éreztél már úgy, hogy minden értelemben véve pont ott vagy, ahol lenni akarsz? Én akkor először igen.
A tréning után a Carnival Conquest fedélzetére kerültem, és elkezdődött egy fantasztikus belső utazás.

Amit a hajózás adott nekem

Voltak nagyon nehéz napok, voltak idegesítő munkatársak, bunkó főnökök, és értelmetlen szabályok, de az idő megszépített minden emléket, így ezekről most nem írok. Nagyon sokat tanultam a hajón töltött idő alatt szakmailag is, de a legtöbbet az emberekről, és saját magamról.
Megismertem a határaimat, kitartóbb lettem, alkalmazkodóbb, határozottabb, és toleránsabb. Olyan helyekre jutottam el, és olyan dolgokat láttam, és tapasztaltam, amikre egyébként soha nem lett volna lehetőségem.
Ejtőernyőztem, megmásztam az Etnát, áthajóztam az Atlanti-óceánt, ettem Nápolyban pizzát, meg New Orleansban aligátort. Rengeteg országban van barátom, akikhez bármikor mehetek nyaralni, és biztos, hogy kifogástalan idegenvezetésben lesz részem. Ja, és még pénzt is kerestem közben.

Megérte?

Abszolút! Sosem csinálnám másképp. lletve talán megtanulnék úszni, és akkor erről nem kéne végig kamuznom. 🙂

Még több SWF

Vélemény, hozzászólás?